Ébrejd fel, édes virág, a hajnal harmata hideg,
A vízcseppek jeges vonulata, csöndben csorog
Le mozdulatlan orcádon,
Oda, s tova repítve gondolataim fonalát.
Mint a pókháló, a fehér harmatos
Úgy rezeg lélegzetem a szélben, a viszály
És ártalom medrében, itt fekszem melletted,
Könnyeimből patak ered, duzzanat.
Apró kezeim, eltörpülnek, keményre fagyott orcádon
Kicsiny vagyok, cseprő, melletted, hisz te lettél maga,
A jeges éj-királynő,
Rezzenetlen fekve, a föld hideg terén, kővé dermedve
Kis testem melege elhalványul.
A verem ahol fekszünk üreges, mélyen fekvő
Egy vájadék az űrben, kőből lévő térkő,
Visszhangomat elnyeli az űr, feketeség
“Ébredj fel, ébredj fel, égi tünemény!”
Hosszú hajad csillámlik, szempillád rezzen
Szívedben a penge éle, érdesen hasad,
Átkozott lények kéznyoma, tenyere a torkodon
Sírva rázom ezüst-karod,
“Ébredj, ébredj, hajnali birodalom!”
Ajkad rezzen, rózsaszínja életre kel,
Könnyem zápora nedvesíti, élénkíti
Eléd tárva a poklok porrá váló mivoltát,
Meghozva a fényt, a melegség itthonját.
Ébredj, ébredj csillogó, tündöklő,
Tündér-leány a földön, érdes kavicson járva,
Bőröd a világ felhasítja.
